Gyorselemzés a két hetes haladékról.
1. Donald Trump számára Irán már komoly belpolitikai problémát jelent. Az Egyesült Államokban is megnőtt az olaj ára, márpedig ezt az amerikai választók nem szokták szeretni. Az iráni támadás megosztotta a republikánus bázist; ezek a szavazók ugyanis azt várják az elnöktől, hogy ne indítson újabb háborúkat; a bázis értelemszerűen elégedetlen azzal, hogy most annak a lehetősége is felmerült, hogy az Egyesült Államoknak adott esetben akár szárazföldi csapatokat is be kellene vetnie. Ha megnézzük a keddi választási eredményeket, akkor azokon a demokraták vagy győzelmeket arattak, vagy sokkal jobban szerepeltek, mint 2024 novemberében. Ha Trump nem béna kacsaként szeretné tölteni az utolsó két évét, akkor figyelnie kell arra, hogy a szavazói mit várnak tőle.
2. Az iráni nukleáris program természetesen nagyon komoly kihívást jelent a nemzetközi közösség számára. Trump tehát gondolkodhatott úgy, hogy a külpolitikai konszolidációja keretében ezt a kérdést is rendezi, mielőtt ráfordulna a Kínával való versengésre. Csakhogy az Egyesült Államok most sok időt, energiát, erőforrásokat használ fel, például olyan eszközöket veszít, amelyeknek a nyersanyagigénye Kínához is kötődik.
3. Közben a Nyugat növekvő energiaárakkal kénytelen szembenézni. Európa válságkezelő üzemmódba lépett. Ezzel párhuzamosan a NATO egysége ismét gyengült Trump retorikája révén. Természetesen Ázsiát is jelentős mértékben üti a Hormuzi-szoros körüli helyzet, de Kína mintha a vártnál kicsit könnyebben viselné ezt a helyzetet.
4. Ami meg az eredeti célokat illeti, az iráni urán sorsa igen bizonytalan, a rezsimváltás pedig szemantikai kérdés, hogy megtörtént-e. Tehát az Egyesült Államok el akart takarítani egy problémát, hogy Kínával foglalkozhasson, de közben újabb problémákat is kreált.
5. Mindezek után a kérdés nem az, hogy Trump miért engedett a fenyegetéséből, hanem az, hogy egyáltalán miért nyomta ilyen magasra a tétet. A válasz miden bizonnyal az, hogy máshogy nem tudja lezárni ezt a konfliktust, csak ha valahogy eléri, hogy Iránnak már ne érje meg aszimmetrikusan benne maradni. Tudjuk, hogy az amerikai elnök híve a Nixon-korszakból származó „őrült ember” elméletének, mely arra szolgál, hogy a politikus elhitesse az ellenfeleivel, bármire és annak az ellenkezőjére is képes. Itt most erről volt szó, hiszen kedden már a Fehér Háznak azt kellett jeleznie, hogy szó sincs nukleáris kardcsörtetésről – de így is sikerült a fejekbe rakni, hogy akár erről is szó lehet. A tétemelés növelte a félelmet és az érdeklődést a kompromisszumra. A Hormuzi-szoros megnyitása most egyfajta nyereség az amerikai elnöknek, aki napok óta követeli ezt.
Hogy mi lesz a továbbiakban, meglátjuk, de az biztos, hogy sok bel- és külpolitikai érv szól amellett, hogy Trump minél előbb kijöjjön ebből a történetből.